Kvetkez fejezet

Szent István egyházat alapít

 

Honfoglaló őseink Bulcsú horka (vezér) vezetésével jelentek meg a Balaton környékén. A magyar harcosok közvetlenül nem telepedtek meg Zalavár térségében, csak ellenőrzésük alatt tartották az ott zavartalanul továbbélő avar–szláv–frank népességet.

A kalandozó magyarok augsburgi veresége és Bulcsú halála után (955) Taksony fejedelem kezébe került a Dunántúl. Utóda, Géza nagyfejedelem felismerte, hogy a magyarság fennmaradásának egyetlen esélye a keresztény állam megalapítása. Az ő nevéhez fűződik a központi hatalom olyan megerősítése, amely lehetőséget adott az állam megszervezésére. Az ő uralkodásának idején figyelhető meg Mosaburg szerepének átalakulása s ezzel együtt a mocsárvilág szigeteinek elnéptelenedése.

Géza a Balatontól délre fekvő területet adományozta rokonának, Koppánynak. Koppány lázadásának leverése után az akkor már megkoronázott István királyé lett a terület. Mosaburgnak a Karoling-korban kialakult szerepe hosszú évtizedekre állandósult, az államalapítás korában az egyházi és világi központ szerepét is betöltötte.

István, apja elkezdett munkáját folytatva, nekilátott az államszervezet kiépítésének, az ispánságok és püspökségek kialakításának. Az egyházszervezés szorosan összekapcsolódott a közigazgatás szervezésével, a püspökségek néhány megye területét foglalták magukba.

A Balaton környéke a legkorábban, 997 körül létrehozott veszprémi püspökséghez tartozott, amelynek megalakításában jelentős szerepet játszott István király felesége, a bajor származású Gizella. Szent István egy 1009-ben kibocsátott okleveléből tudjuk, hogy négy vármegye – Veszprém, Fehérvár, Visegrád és Kolon – alkotta a püspökség területét. Ez utóbbi azonosítható a későbbi Zalával, de annak mai területénél jóval nagyobb volt.

Zalavár-Mosaburg az államalapítás időszakában a környék vallási központjává vált. A Karoling-kori Szent Adorján-templomot a Várszigeten évszázadokig használták.

Szent István egyházszervező munkája során a latin rítusú kereszténységet követő szerzetesek számára kolostorokat építtetett. Itt, a Várszigeten a Szent Adorján-bazilika helyén létesült 1019-ben az egyik első bencés rendi kolostor, amely megörökölte Szent Adorján nevét.

A király az általa alapított kolostorokat bőségesen ellátta adománnyal. A zalavári 1019-es donációs oklevelet egy másik követte 1024-ben, amelyben a király újabb birtokokkal gyarapította az addigi vagyont. Ezeket az okleveleket nem ismerjük eredetiben, mert 1341-ben egy tűzvészben leégett az apátság, és elpusztultak az adománylevelek, de későbbi másolatuk, átiratuk fennmaradt. A XIV. századi átiratokba a kutatás megállapítása szerint belekerültek az apátság javára hamisított részek, de az biztos, hogy Szent Adorján egyháza gazdag adományban részesült, amely a környező falvak birtokainak, halastavainak a jövedelméből, vásártartási jogból, valamint az egyháznak fizetendő tizedből állt.

Szent István első adománya 1019-ben egy Tisza melletti és kilenc zalai falut, Kolon (a megye) víz- és hídvámját, négy halastavat, a Csepel-szigeti királyi ménes csikótizedét, Csány és Csurgó falu vásárjövedelmét és 44 falu egyházi tizedét juttatta az apátságnak. A király 1024-ben ezt még megtoldotta 23 falu jövedelmével, valamint két falu – egyik maga Zalavár – vásártartási engedélyével.

A XI. század második feléből kevés feljegyzés szól az apátságról. A régészeti adatokból azonban arról tanúskodnak, hogy az élet folyamatos volt, a kolostor körül temető alakult ki, kápolnával.

Szent László király egy 1091-ben kiadott okleveléből tudjuk, hogy amikor a Horvátország elleni hadjáratára indult, látogatást tett Zalaváron, ahol megismervén szent előde adományleveleit, az apátságnak területi mentességet adott.

A Zala Megyei Levéltár középkori oklevélgyűjteménye őriz egy 1350. február 1-jén kelt, pergamenre írt oklevelet, becses emlékeként első királyunk egyházépítő tevékenységének Zala földjén. Ezt az oklevelet Gilétfy Miklós nádor adta ki, és átírta benne Szent István 1024. augusztus 16-án Székesfehérváron kiadott oklevelét, amellyel István megerősíteni kívánta az általa 1019-ben alapított Zala-szigeti monostor kiváltságait. (Az átírás ténye a középkor okleveles gyakorlatában teljesen megszokott. Első királyunk néhány fennmaradt oklevelének jó része is későbbi átírásban maradt ránk.) Az oklevélben említett 1019. évi alapítólevél sem maradt ránk eredetiben, ezt a somogyvári konvent 1370. évi átiratából ismerjük.

Ezeknek a későbbi átiratoknak az adatai alapján állítja a történettudomány, hogy 1019-ben Szent István Szent Benedek követői részére monostort alapított a Zala szigetén, s a Szent Adorján tiszteletére épült templom felszentelésekor birtokokat és egyéb jövedelmeket adományozott a monostornak. Néhány évvel később pedig – 1024-ben – a király gondoskodni kívánt arról, hogy az általa alapított monostor jogai és kiváltságai el ne vesszenek, így elrendelte többek között, hogy az adószedők követelései ellen mentséget kapjon. Bárándon és Zalaváron vásárjogot engedélyezett, és a monostornak ismét halastavakat, falvakat és dézsmákat adományozott.

Már a múlt század végén felmerült annak a lehetősége, hogy a Szent Istvánnak tulajdonított kiváltságlevelek hamisítványok. Az újabb történeti kutatások valószínűsítették, hogy a XIV. században készítették őket, amikor a zalavári apátság hosszas birtokperekbe bonyolódott a veszprémi káptalannal. Eszerint a szerzetesek nem tartoznak a megye joghatósága alá, és mentesek az adófizetés alól.

A zalaváriak eme kiváltságos helyzetét többen nem nézték jó szemmel, 1252-ben a veszprémi püspökkel támadt összeütközésük emiatt a szerzeteseknek. Bonifác pápa 1295-ben kiadott rendelete szerint a királyi apátságok, mint a zalavári is, a továbbiakban közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá tartoztak.

Az apátság további két évszázadáról régészeti emlékekkel nem, de okleveles adatokkal rendelkezünk. Ez utóbbi sem sok, mert 1341-ben – ahogy említettük már – nagy csapás érte a szerzeteseket: leégett a kolostor épülete. A veszprémi káptalan előtt Miklós apát elpanaszolta, hogy abban az évben, nagyböjt idején a sekrestyés testvér elaludt, a gyertyája csonkig égett, a levéltár kigyulladt, és elégtek a pápai bullák, a szent királyoknak és utódaiknak az apátság jogaira vonatkozó oklevelei, valamint magánszemélyek ott letétbe helyezett iratai.

A XIII. és XIV. században főleg magánadományokból gyarapodtak az apátság birtokai. 1261-ben Orosztonyi Lőrinc és felesége Orosztonyban, Berzencén és Szigeten lévő birtokaikat a zalavári egyháznak adták. Dominika asszony pedig a férjétől a házasságkötéskor kapott hitbérét és jegyajándékát engedte át a kolostornak azzal a kikötéssel, hogy halála után lelki üdvéért kétezer misét mondjanak.

1308-ban egy Pósa nevű aracsai nemes hagyta Szent Adorján zalavári monostorának öröklött birtokait lelki üdvösségéért.

Az apátság gondoskodott arról is, hogy birtokainak jogi helyzete, valamint határai biztosak legyenek. 1335-ben János apát Károly Róbert királytól azt kérte, hogy birtokaikon határjárást és határjelek felállítását rendelje el. A határjárást a somogyi egyház illetékes testülete végezte el Radán, Apátiban, Besenyőn, Bárándon, Zalaváron, Burulföldén, Szentivánban, Esztergályban, Rokolyánban, Csácsban és a távoli Mártélyon.

Az 1300-as évek közepén történt, hogy az apátsággal szomszédos földeken birtokos Marcali család erőszakkal elfoglalta – az egyébként jelentéktelen nagyságú – Burulföldét, ami már az 1019-es királyi adomány óta az apátságé volt. A két ekealjnyi földért 44 évig folyt a per, amelynek lezárásaként a szerzetesek visszakapták ezt a határrészt.

A birtokok és jövedelmek, amelyekkel az apátság gazdálkodott, biztosították, hogy a középkor első évszázadaiban a Dunántúl egyik leggazdagabb bencés monostora volt Zalaváron. A monostor épülete bizonyára mutatta ezt a gazdagságot. Amit azonban a török kor viharos évszázadai megkíméltek, az a vár 1702. évi felrobbantásakor megsemmisült. A köveket másfél évszázadig hordta szét a környék lakossága.

Ma a keszthelyi Balatoni Múzeumban látható néhány művészi gonddal megfaragott kő, amelyek a zalavári apátságból származnak. A hatszögekből formált fehér márvány valószínűleg római eredetű, az apátság épületébe másodlagos felhasználásban kerülhetett. A többi töredék faragott díszítése észak-itáliai kapcsolatokra utal, de van köztük bizánci eredetű is. A XIII. században a monostor épületét átépíthették, ebből a korszakból származik a szakállas alakot formáló vízköpő, amely a magyarországi román kori művészet kiemelkedő alkotása.

Orosztonyi Lőrinc adománya a zalavári egyház részére 1261-ből (ZML)
 
Rozettás márvány kőlap az apátságból
 
Zalavár határjárása 1335-ből (ZML)
 
Vízköpő a bazilika román kori díszítéséből

 

  
Kvetkez fejezet